Egy gyerek nem kifogás arra, hogy elhanyagold a házasságod!

Bizonyára sok szülő jár hozzánk hasonló cipőben. Néhány szülő, azt is megmutatta képekkel illusztrálva, hogy mennyit változott az életük a gyerekvállalás után.

Mikor megszületett első gyermekünk, szerelmünk gyümölcse Martinnal, valószínűleg mi voltunk a legboldogabb emberek a bolygón. (Tudom-tudom, minden szülő valószínűleg így érez.) A csöppséggel minden a legnagyobb rendben volt, velem is, haza már a babakész- és biztos otthonunk várta.

Martinnal hat éve voltunk férj és feleség, s amíg nem jött fel a gyerekvállalás ötlete, addig elég alaposan kiéltük magunkat. Csomót utaztunk, fesztiválokra jártunk. Volt, hogy félévig mozgó irodánk volt, mert a munkahelyünkből kifolyólag elég volt egy laptop a munkavégzéshez és Európát jártuk közben körbe. Egy szóval: megéltük, amit csak lehetett, együtt, egymással és minden tökéletes volt köztünk.

Amikor a baba megszületett, kicsit átrendeződtek a mindennapjaink. Martin besegített, amiben csak tudott, hogy én tudjak néha pihenni, időnként dolgozni és babázni. Nem egyszerre, de voltak esetek, amikor összekötöttem a kellemeset a hasznossal. Egy valami maradt el csupán: a kettőnk ideje. Nem mondom, hogy elhidegültünk, mert erről szó nem volt. Egyszerűen a top 5-be, mi már nem fértünk bele. Leredukálódtak a hosszú, összebújós pillanatok egy villám, simogatós érintésre, mikor például elmentünk egymás mellett a konyhában. A hosszú csókok egy fej-, homlokpuszira, gyerekaltatás és ringatás közben.

Senki ne értsen félre. Ennek is megvolt a sajátos meghitt, intim hangulata, és akkor tájt ennyinek is örülnünk kellett. Később ezek az alkalmak is megritkultak. Ahogy a kicsi beindult, úgy körülötte az élet is. Ezzel együtt, mi is. Amikor már biztosítottam Martint, hogy nyugodtan be is mehet dolgozni többet, először vonakodott. Végül belátta, hogy a munkahelyén is jobban mutat, ha nem marad home office-ban a gyerek diplomaosztójáig, ezért lassan, de biztosan visszatért a munkába járáshoz. Ez azt jelentette, hogy én maradtam otthon, én babáztam, vittem a háztartást, boltba jártam.

Rendszerint, mire Martin kora este hazaért, a vacsoráztatáson túlvoltam, a gyerek már legédesebb álmait aludta, s bár hullafáradt voltam, csatlakoztam a férjemhez, míg ő vacsorázott. Arra számítottam, hogy esténként lesz egy kis mi-időnk. Azonban mindketten elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy bealudjunk, míg a másik lezuhanyozott. Reggelenként, ha a kicsi nem ébredt fel, Martin engem sem ébresztett fel, mielőtt elment munkába. És olyan is előfordult, hogy mikor ő hazaért, én a gyermekünket ölelve szunyókáltam a hálónkban.

Ez a szituáció sem vert éket közénk. Mikor a gyerkőc nagyobb lett, és jó időben kivittem a játszótérre, elkaptam egy szösszenetet két anyuka beszélgetéséből. Hasonló cipőben jártak, mint mi. Az egyik azt tanácsolta a másiknak, hogy a párjával kezdjenek el újra randizni. Azonban felötlött a fáradtság és a szabadidő teljes hiánya... Hétvége is van, nem? Hangzott el a kérdés.

Megszívleltem ezt a beszélgetést, és Martinnal megbeszéltük, mi is megpróbáljuk. Sajnos nagyszülői segítségünk nem volt, ezért kéthetente kétszer bébiszitter jött a kicsihez, mi pedig elkezdtünk randikra járni. Vacsora, mozi, beszélgetés... újra megismertük egymást mind lelkileg, mind fizikálisan, és tudjátok mit? Ez teljesen felpezsdítette a házasságunkat, és még jobban összekovácsolt minket, mint gondoltam.

Forrás: she.hu